Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskola
Tanrend
A DI működésének célja, hogy az irodalomtudomány tudományágban folyó doktori képzés szervezeti kereteit a vonatkozó jogszabályok és egyetemi szabályzat rendelkezéseinek tekintetbe vételével kialakítsa, annak tudományos és szervezeti felügyeletét ellássa, a doktori képzés színvonalát felügyelje.
E feladatát a DI az egyetemi doktori szabályzat rendelkezéseinek figyelembevételével létrehozott, de a bölcsészettudományi képzés, s különösen az irodalomtudomány mint tudományág igényeit és követelményeit tekintetbe vevő szervezet, különösen három oktatási program kialakítása és működtetése révén látja el.
Klasszikus szövegtudomány
A program oktatási koncepciója a magyarországi írásbeliség különböző szövegtípusainak megismerésére és kezelésére irányul, az elméleti képzés és a gyakorlati alkotómunka szoros egységére és egyidejűségére épül. A történeti, teoretikus és módszertani ismereteket eredetükben és alkalmazásukban mutatja és gyakoroltatja be, a hagyományos és modern technika használatával együtt. Tudományos célja magyar, latin, német, illetve a magyarországi művelődés történetében szerepet játszó nyelven keletkezett irodalomtudományi, művelődéstörténeti, tudománytörténeti és rokon területekhez tartozó közép- vagy újkori kéziratos vagy nyomtatott forrásszövegek kritikai kiadásának sajtó alá rendezése a szöveg elolvasásától a nyomdakész kézirat elkészítéséig, a kiadás szövegtudományi tanulságainak tanulmányszintű és az értekezés műfajának formailag is megfelelő feldolgozásával. A konkrét szövegek a hallgató felkészültségétől, nyelvtudásától, érdeklődési körétől és távlati terveitől függően kerülnek kiválasztásra, figyelemmel a szaktudományosság szükségleteire is.
A program keretében elsajátítandó fontosabb ismeretkörök:
Modern irodalom
A program a 20. századi klasszikus modernség, az avantgárd, a másodmodernség, az utómodernség és a posztmodern jegyében alkotó szerzők tanulmányozását jelöli ki oktatási területként, a programra jelentkezők és felvételt nyertek által választható kutatási célként.
Ha a Nyugat ún. „nagy” nemzedékeként emlegetett írói csoportosulást, a magyar századelőnek a széthullás ellenében a „kikerekített poémát” vállaló alkotói szemléletét a klasszikus modernség megnevezéssel írjuk le, akkor az avantgárdot követő vagy megkerülő, az előzményektől elkülönböző alkotói beszédmód jelentkezését a modernség második hulláma vagy a másodmodernség elnevezéssel jelölhetjük. Egyszerre jelezzük így a folyamatosságot és a különbözést, s vállaljuk az alkotói beszédmód alapján történő azonosítást mint korszakhatározó jelentőségű elméleti eseményt, így különbözve el a korábban használatos, stílusjegyek vagy nemzedéki hovatartozás szerinti elnevezésektől (újklasszicizmus, újrealizmus, új tárgyiasság; a Nyugat második és harmadik nemzedéke), mivel ezek éppen a húszas évektől a beszédmódban leírhatóvá váló korszakválasztó különbözést gátolják meghatározni. Az ekkor létrejövő alkotói mód – a dialógikus poétikai gyakorlat – a hangnemi egységet megkívánó, a mondat–ítélet azonosságot kétségbevonhatatlan tényként kezelő monológ-típusú versbeszéd ellenében jelenik meg, mivel annak célképzetes eljárásai poétikai megoldatlanság érzetét keltik. Az e beszédmód helyett fellépő, az ön- és világértelmezést „körülbeszélésben” megvalósító, a személyiséget áttételesen kifejező, illetőleg annak szétesettségét, kilépését a szövegből nyomon követő, a szövegben mindig is meglévő poétikai dialogicitást kiemelő, versszervező erővé avató gyakorlat vizsgálata, elméleti és filológiai dokumentálása jelenik meg feladatként. Különös tekintettel József Attilára és Szabó Lőrinc életművére és annak textológiai problémáira.
A prózában mindez a történet és a jellem korábbi meghatározottságával szemben az alkotói tudatban a szöveg grammatikai és mitikus felépítettsége által válik érzékelhetővé. A prózában olyan következetesen megalkotott szövegképzési képletek ugyan nem jöttek létre, mint a lírában, mégis érzékelhetően jelen van e kérdés legtöbb alkotónknál, Füst Milántól Németh Lászlón át Ottlik Gézáig és Szabó Magdáig. E gyakorlatnak mégis legplasztikusabb példáit Szentkuthy Miklós és Határ Győző munkái adják.
A század második felében megjelenő utómodernségben azután a szöveg szerkesztettségében a történet–mondat és a mítosz–archetípus tudatbeli azonosíthatósága problematikussá válik (Mészöly Miklós és az Újhold költői köre). Majd a posztmodernben a szövegszerűség az önmagában létrejövő dialogicitásával alakítja ki azt a tudatot, amely egyrészt az intertextuális összegyűjtésben-viszonyításban-szerkesztésben (író), másrészt a befogadás folyamatában (olvasó) érkezik el létezésének mikéntjéhez (Esterházy Péter).
E poétikai paradigma képernyőjén igyekszünk bemutatni, értelmezni a korszak magyar- és világirodalmát s annak jelenségeit, figyelmet fordítva az irodalom önreflexiójának értelmezésére is: hogyan látták korukat, irodalmunkat a korabeli kritikusok, irodalomtörténészek.
Nagy súlyt helyeztünk arra, hogy doktorjelöltjeink átfogó képet kapjanak a modern magyar irodalom történeti feltételrendszereinek alakulásáról. A hagyományos kortörténeti, eszme- és kultúrtörténeti szempontú feldolgozás mellett figyelmet akartunk fordítani a történeti gondolkodás és a tudományos történelmi értelmezések szemléletváltozásainak, valamint a korszak meghatározó filozófiai és tudományfilozófiai eseményeinek bemutatására.
A modern irodalom történeti és elméleti modelljei program elméleti és metodológiai megalapozását döntő mértékben a hatás- és befogadás-elmélet biztosítja. Programunk az irodalmi anyag feldolgozásában alkalmazza a szövegtan, a narratológia, a modern retorika és poetológia módszereit és integrálja az irodalomelmélet rendszerelvű koncepcióit. Kísérletet tesz az irodalom-rendszer leírására szolgáló elméletek történeti szempontú alkalmazására. Szisztematikusan feldolgozza a modern irodalom történeti modelljeinek leírására tett eddigi kísérletek történeti poétikai, elméleti és metodológiai eredményeit. Saját nézőpontjának a kialakításában a történeti poétikai szempontrendszer mellett erőteljesen érvényesíti az irodalomtörténet-írás metaelméleti megfontolásait.
A program oktatási koncepciója a történeti poétikai szemléletmód érvényesítését és a hermeneutikai megközelítés jelentőségének elismerését részesíti előnyben. Ennek megfelelően a didaktikai cél az, hogy a hallgatók az irodalomtörténeti anyag poetológiai elsajátításával egyidejűleg a gadameri „applikáció” elvét követve a 20. század klasszikus irodalmát a jelenkori irodalom mozzanatainak közvetlen hagyományaként értelmezzék.
Kulturális fordítástudomány
A fordítástudomány mint alkalmazott nyelvészeti diszciplína Magyarországon igen komoly hagyományokkal és eredményekkel büszkélkedhet: számos szaktekintéllyel, önálló folyóirattal és az ELTE BTK Fordító- és Tolmácsképző Tanszékének kezelésében doktori programmal is rendelkezik. A nemzetközi kontextusban azonban a hetvenes évektől egyre erősebben jelentkezik az igény, hogy a fordítástudomány önálló, kultúratudományi jellegű arculatot öltsön. Ezek a törekvések a strukturalista irodalomtudomány, a kulturális antropológia és az összehasonlító világirodalmi kutatások által előkészített szellemi közegben, James S. Holmes és Anton Popovič munkássága révén kezdtek tekintélyt szerezni, s napjainkban a nemzetközi szintéren a Translation Studies fogalma már ezt a kultúratudományi szemléletet feltételezi, amely jórészt segédtudományként tekint az alkalmazott nyelvészeti kutatások módszertanára és kérdésirányaira, miközben olyan részterületeket nyitott meg, mint a fordításetika, a posztkoloniális és gender-szempontú fordításkutatás, az audiovizuális és a nem-professzionális fordításműveletek vizsgálata, a kognitív traduktológia, a fordítások memetikai megközelítése, vagy a számítógéppel támogatott fordítás (CAT) új felhasználásai.
A magyar irodalom történetében a műfordítás jelentősége túlbecsülhetetlen. Egy sajátos, nem indoeurópai nyelvi kondíciókra épülő, az európai történelemben jellemzően periférikus, receptív szerepet játszó kultúra alapvetően a fordítások révén kapcsolódik a külvilág trendjeihez, fejleményeihez, kihívásaihoz – ennek megfelelően a műfordítás a kezdetektől kiemelt jelentőségű, magas presztízsű kulturális tevékenységnek számít, gazdag eszköz- és hagyománykészlettel. Felmérni is nehéz, mennyi nyelvi invenció, a mindennapi nyelvhasználat hány fordulata származik például Károlyi Gáspár vagy Arany János műfordítói kreativitásából, s a Miskolci Egyetemen működő Szabó Lőrinc Kutatóhely is kiemelten foglalkozik a huszadik század talán legjelentősebb műfordítói életművének feltárásával és elemzésével.
A Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája – alapvető szövegtudományi beállítottságának köszönhetően – ideális hátteret nyújt a fordítástudományi kérdések posztgraduális szintű tanulmányozásához, az elmélyült fordításelméleti, fordítástörténeti, összehasonlító fordításkritikai vizsgálatokhoz. A képzés során az általánosan kötelező szövegtudományi alapismeretek (A modul) mellett a hallgatók átfogó ismereteket szereznek az irodalmi fordítás elméleti kérdéseiről (B modul). Az első félév a fordítástudomány változó kereteivel, a fordítás mentális folyamatával, a kultúrában betöltött szerepével foglalkozik, kitér a fordítás és értelmezés, fordítás és adaptáció viszonyára, valamint a magyar fordítói hagyományra. A második félév tárgya a fordítás (Cicero óta) legfontosabb alapkérdése, az egyenértékűség (ekvivalencia). A kurzus bemutatja a kérdés történetét, és a megoldására irányuló korszerű elméleteket, külön hangsúlyt helyezve a fordíthatatlanság eseteire. A harmadik félév a fordítás voltaképpeni célját, a kulturális közvetítést tárgyalja; számba veszi a lehetséges fordítói stratégiákat (a hozzájuk tartozó elméletekkel együtt), áttekinti a fordítás megítélésének lehetséges mércéit, valamint kitér a fordító előtt álló rendkívüli kihívásokra. A negyedik félévben kerül sor a fordításműveletek medialitásának és szociológiai környezetének kérdéseire (audiovizuális és nem-professzionális fordítások, kétnyelvűség), valamint az összehasonlító fordításkritika módszertanára. Az elméleti tárgyalást gyakorlati, elemző órák egészítik ki.
A C modul gyakorlati kurzusai a fordítás és a fordításról való gondolkodás történetét tekintik át. Az első félévben az antik fordításokról, a fordítás ókori megítéléséről, valamint a klasszikusok modern fordításáról esik szó. A második félév a magyarországi fordításirodalom kezdeteit, a bibliafordításokat, azok kulturális és ideológiai hátterét, nyelvi hatását mutatja be. A harmadik félév arra a szerepre összpontosít, amelyet a nemzeti kultúra kialakításában játszottak a 18. és 19. század irodalmi fordítói vállalkozásai. Végül a negyedik félév a modern magyar világirodalmi kánon kialakításának műveleteit, a folyamat ideológiai feszültségeit és egyéni teljesítményeit tekinti át. A kurzus során mindvégig kiemelt szerepet kapnak a nyelvi, filológiai, tárgy- és keletkezéstörténeti, valamint összehasonlító elemzések.
Mintatantervek
A három oktatási program mintatanterve (a DI működési szabályzatának függeléke) letölthető.
A DI működésének célja, hogy az irodalomtudomány tudományágban folyó doktori képzés szervezeti kereteit a vonatkozó jogszabályok és egyetemi szabályzat rendelkezéseinek tekintetbe vételével kialakítsa, annak tudományos és szervezeti felügyeletét ellássa, a doktori képzés színvonalát felügyelje.
E feladatát a DI az egyetemi doktori szabályzat rendelkezéseinek figyelembevételével létrehozott, de a bölcsészettudományi képzés, s különösen az irodalomtudomány mint tudományág igényeit és követelményeit tekintetbe vevő szervezet, különösen három oktatási program kialakítása és működtetése révén látja el.
Klasszikus szövegtudomány
A program oktatási koncepciója a magyarországi írásbeliség különböző szövegtípusainak megismerésére és kezelésére irányul, az elméleti képzés és a gyakorlati alkotómunka szoros egységére és egyidejűségére épül. A történeti, teoretikus és módszertani ismereteket eredetükben és alkalmazásukban mutatja és gyakoroltatja be, a hagyományos és modern technika használatával együtt. Tudományos célja magyar, latin, német, illetve a magyarországi művelődés történetében szerepet játszó nyelven keletkezett irodalomtudományi, művelődéstörténeti, tudománytörténeti és rokon területekhez tartozó közép- vagy újkori kéziratos vagy nyomtatott forrásszövegek kritikai kiadásának sajtó alá rendezése a szöveg elolvasásától a nyomdakész kézirat elkészítéséig, a kiadás szövegtudományi tanulságainak tanulmányszintű és az értekezés műfajának formailag is megfelelő feldolgozásával. A konkrét szövegek a hallgató felkészültségétől, nyelvtudásától, érdeklődési körétől és távlati terveitől függően kerülnek kiválasztásra, figyelemmel a szaktudományosság szükségleteire is.
A program keretében elsajátítandó fontosabb ismeretkörök:
- Szövegismeret. A jel, az üzenet, az írás, a szöveg, a szövegmű. Az irodalmi forma. Szövegelméletek. Irodalomszociológia. A forrásszöveg tipológiája és formái. Fennmaradásának módjai és eszközei. Az írásjel. Könyv- és írástörténet. A helyesírás. A nyelvjárás. A kézírás (paleográfia, történeti grafológia), a kézirat (kodikológia, diplomatika). A nyomtatás és a nyomtatvány; nyomtatvány-meghatározás. Egyéb információhordozók és médiumok. A szöveg tárolása és lelőhelye (könyvtár, levéltár). A felkutatás módszerei és eszközei. A szövegismeret segédletei.
- Textológia. A filológia és története. A szöveg olvasása, megértése, értelmezése, minősítése (a forráskritika), magyarázata, javítása; a segédletek kezelése. A textológia története és iskolái. Intézmények és orgánumok. A szöveg reprodukálásának lehetőségei, formai megoldásai és tartalmi követelményei.
- Textográfia. Az írásmű nem szöveges jelentéshordozói; művészi (iniciálé, miniatúra stb.), technikai (ábra, térkép stb.) és tartalmi komplementumok (kalligramm, kronosztichon, embléma, menzurális notáció, hangjegy stb.).
- Szövegkiadás. A publikálás története, elvei, formái, intézményei, szervezése. A reprodukálás technikai eljárásai és eszközei. A szöveg számítógépes feldolgozása, tárolása, publikálása. Indexelés. Szerkesztés. Nyomdai ismeretek. A papír. Könyvkötés. A kiadói tevékenység. A szövegtudomány etikai és jogi vonatkozásai.
Modern irodalom
A program a 20. századi klasszikus modernség, az avantgárd, a másodmodernség, az utómodernség és a posztmodern jegyében alkotó szerzők tanulmányozását jelöli ki oktatási területként, a programra jelentkezők és felvételt nyertek által választható kutatási célként.
Ha a Nyugat ún. „nagy” nemzedékeként emlegetett írói csoportosulást, a magyar századelőnek a széthullás ellenében a „kikerekített poémát” vállaló alkotói szemléletét a klasszikus modernség megnevezéssel írjuk le, akkor az avantgárdot követő vagy megkerülő, az előzményektől elkülönböző alkotói beszédmód jelentkezését a modernség második hulláma vagy a másodmodernség elnevezéssel jelölhetjük. Egyszerre jelezzük így a folyamatosságot és a különbözést, s vállaljuk az alkotói beszédmód alapján történő azonosítást mint korszakhatározó jelentőségű elméleti eseményt, így különbözve el a korábban használatos, stílusjegyek vagy nemzedéki hovatartozás szerinti elnevezésektől (újklasszicizmus, újrealizmus, új tárgyiasság; a Nyugat második és harmadik nemzedéke), mivel ezek éppen a húszas évektől a beszédmódban leírhatóvá váló korszakválasztó különbözést gátolják meghatározni. Az ekkor létrejövő alkotói mód – a dialógikus poétikai gyakorlat – a hangnemi egységet megkívánó, a mondat–ítélet azonosságot kétségbevonhatatlan tényként kezelő monológ-típusú versbeszéd ellenében jelenik meg, mivel annak célképzetes eljárásai poétikai megoldatlanság érzetét keltik. Az e beszédmód helyett fellépő, az ön- és világértelmezést „körülbeszélésben” megvalósító, a személyiséget áttételesen kifejező, illetőleg annak szétesettségét, kilépését a szövegből nyomon követő, a szövegben mindig is meglévő poétikai dialogicitást kiemelő, versszervező erővé avató gyakorlat vizsgálata, elméleti és filológiai dokumentálása jelenik meg feladatként. Különös tekintettel József Attilára és Szabó Lőrinc életművére és annak textológiai problémáira.
A prózában mindez a történet és a jellem korábbi meghatározottságával szemben az alkotói tudatban a szöveg grammatikai és mitikus felépítettsége által válik érzékelhetővé. A prózában olyan következetesen megalkotott szövegképzési képletek ugyan nem jöttek létre, mint a lírában, mégis érzékelhetően jelen van e kérdés legtöbb alkotónknál, Füst Milántól Németh Lászlón át Ottlik Gézáig és Szabó Magdáig. E gyakorlatnak mégis legplasztikusabb példáit Szentkuthy Miklós és Határ Győző munkái adják.
A század második felében megjelenő utómodernségben azután a szöveg szerkesztettségében a történet–mondat és a mítosz–archetípus tudatbeli azonosíthatósága problematikussá válik (Mészöly Miklós és az Újhold költői köre). Majd a posztmodernben a szövegszerűség az önmagában létrejövő dialogicitásával alakítja ki azt a tudatot, amely egyrészt az intertextuális összegyűjtésben-viszonyításban-szerkesztésben (író), másrészt a befogadás folyamatában (olvasó) érkezik el létezésének mikéntjéhez (Esterházy Péter).
E poétikai paradigma képernyőjén igyekszünk bemutatni, értelmezni a korszak magyar- és világirodalmát s annak jelenségeit, figyelmet fordítva az irodalom önreflexiójának értelmezésére is: hogyan látták korukat, irodalmunkat a korabeli kritikusok, irodalomtörténészek.
Nagy súlyt helyeztünk arra, hogy doktorjelöltjeink átfogó képet kapjanak a modern magyar irodalom történeti feltételrendszereinek alakulásáról. A hagyományos kortörténeti, eszme- és kultúrtörténeti szempontú feldolgozás mellett figyelmet akartunk fordítani a történeti gondolkodás és a tudományos történelmi értelmezések szemléletváltozásainak, valamint a korszak meghatározó filozófiai és tudományfilozófiai eseményeinek bemutatására.
A modern irodalom történeti és elméleti modelljei program elméleti és metodológiai megalapozását döntő mértékben a hatás- és befogadás-elmélet biztosítja. Programunk az irodalmi anyag feldolgozásában alkalmazza a szövegtan, a narratológia, a modern retorika és poetológia módszereit és integrálja az irodalomelmélet rendszerelvű koncepcióit. Kísérletet tesz az irodalom-rendszer leírására szolgáló elméletek történeti szempontú alkalmazására. Szisztematikusan feldolgozza a modern irodalom történeti modelljeinek leírására tett eddigi kísérletek történeti poétikai, elméleti és metodológiai eredményeit. Saját nézőpontjának a kialakításában a történeti poétikai szempontrendszer mellett erőteljesen érvényesíti az irodalomtörténet-írás metaelméleti megfontolásait.
A program oktatási koncepciója a történeti poétikai szemléletmód érvényesítését és a hermeneutikai megközelítés jelentőségének elismerését részesíti előnyben. Ennek megfelelően a didaktikai cél az, hogy a hallgatók az irodalomtörténeti anyag poetológiai elsajátításával egyidejűleg a gadameri „applikáció” elvét követve a 20. század klasszikus irodalmát a jelenkori irodalom mozzanatainak közvetlen hagyományaként értelmezzék.
Kulturális fordítástudomány
A fordítástudomány mint alkalmazott nyelvészeti diszciplína Magyarországon igen komoly hagyományokkal és eredményekkel büszkélkedhet: számos szaktekintéllyel, önálló folyóirattal és az ELTE BTK Fordító- és Tolmácsképző Tanszékének kezelésében doktori programmal is rendelkezik. A nemzetközi kontextusban azonban a hetvenes évektől egyre erősebben jelentkezik az igény, hogy a fordítástudomány önálló, kultúratudományi jellegű arculatot öltsön. Ezek a törekvések a strukturalista irodalomtudomány, a kulturális antropológia és az összehasonlító világirodalmi kutatások által előkészített szellemi közegben, James S. Holmes és Anton Popovič munkássága révén kezdtek tekintélyt szerezni, s napjainkban a nemzetközi szintéren a Translation Studies fogalma már ezt a kultúratudományi szemléletet feltételezi, amely jórészt segédtudományként tekint az alkalmazott nyelvészeti kutatások módszertanára és kérdésirányaira, miközben olyan részterületeket nyitott meg, mint a fordításetika, a posztkoloniális és gender-szempontú fordításkutatás, az audiovizuális és a nem-professzionális fordításműveletek vizsgálata, a kognitív traduktológia, a fordítások memetikai megközelítése, vagy a számítógéppel támogatott fordítás (CAT) új felhasználásai.
A magyar irodalom történetében a műfordítás jelentősége túlbecsülhetetlen. Egy sajátos, nem indoeurópai nyelvi kondíciókra épülő, az európai történelemben jellemzően periférikus, receptív szerepet játszó kultúra alapvetően a fordítások révén kapcsolódik a külvilág trendjeihez, fejleményeihez, kihívásaihoz – ennek megfelelően a műfordítás a kezdetektől kiemelt jelentőségű, magas presztízsű kulturális tevékenységnek számít, gazdag eszköz- és hagyománykészlettel. Felmérni is nehéz, mennyi nyelvi invenció, a mindennapi nyelvhasználat hány fordulata származik például Károlyi Gáspár vagy Arany János műfordítói kreativitásából, s a Miskolci Egyetemen működő Szabó Lőrinc Kutatóhely is kiemelten foglalkozik a huszadik század talán legjelentősebb műfordítói életművének feltárásával és elemzésével.
A Miskolci Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolája – alapvető szövegtudományi beállítottságának köszönhetően – ideális hátteret nyújt a fordítástudományi kérdések posztgraduális szintű tanulmányozásához, az elmélyült fordításelméleti, fordítástörténeti, összehasonlító fordításkritikai vizsgálatokhoz. A képzés során az általánosan kötelező szövegtudományi alapismeretek (A modul) mellett a hallgatók átfogó ismereteket szereznek az irodalmi fordítás elméleti kérdéseiről (B modul). Az első félév a fordítástudomány változó kereteivel, a fordítás mentális folyamatával, a kultúrában betöltött szerepével foglalkozik, kitér a fordítás és értelmezés, fordítás és adaptáció viszonyára, valamint a magyar fordítói hagyományra. A második félév tárgya a fordítás (Cicero óta) legfontosabb alapkérdése, az egyenértékűség (ekvivalencia). A kurzus bemutatja a kérdés történetét, és a megoldására irányuló korszerű elméleteket, külön hangsúlyt helyezve a fordíthatatlanság eseteire. A harmadik félév a fordítás voltaképpeni célját, a kulturális közvetítést tárgyalja; számba veszi a lehetséges fordítói stratégiákat (a hozzájuk tartozó elméletekkel együtt), áttekinti a fordítás megítélésének lehetséges mércéit, valamint kitér a fordító előtt álló rendkívüli kihívásokra. A negyedik félévben kerül sor a fordításműveletek medialitásának és szociológiai környezetének kérdéseire (audiovizuális és nem-professzionális fordítások, kétnyelvűség), valamint az összehasonlító fordításkritika módszertanára. Az elméleti tárgyalást gyakorlati, elemző órák egészítik ki.
A C modul gyakorlati kurzusai a fordítás és a fordításról való gondolkodás történetét tekintik át. Az első félévben az antik fordításokról, a fordítás ókori megítéléséről, valamint a klasszikusok modern fordításáról esik szó. A második félév a magyarországi fordításirodalom kezdeteit, a bibliafordításokat, azok kulturális és ideológiai hátterét, nyelvi hatását mutatja be. A harmadik félév arra a szerepre összpontosít, amelyet a nemzeti kultúra kialakításában játszottak a 18. és 19. század irodalmi fordítói vállalkozásai. Végül a negyedik félév a modern magyar világirodalmi kánon kialakításának műveleteit, a folyamat ideológiai feszültségeit és egyéni teljesítményeit tekinti át. A kurzus során mindvégig kiemelt szerepet kapnak a nyelvi, filológiai, tárgy- és keletkezéstörténeti, valamint összehasonlító elemzések.
Mintatantervek
A három oktatási program mintatanterve (a DI működési szabályzatának függeléke) letölthető.